Mit tehetünk, ha nehéz a palást?

Szempontok a lelkészi hivatás gondozásához

Feke György

Miben mérje a sikert egy lelkipásztor? Milyen hullámvölgyei vannak a lelkészi életpályának? Miért fontos növekedni az önismeretben? Erről beszélgettünk Kerekes Márton nagykőrösi-ceglédi kórházlelkésszel, lelkigondozóval, szupervízorral, a Gyökössy Intézet hivatásgondozó munkacsoportjának tagjával. Tóth-Gados Eszter pedig a pályakezdő lelkipásztorok hivatásgondozó csoportjában szerzett tapasztalatairól számolt be nekünk.

A leendő lelkipásztorok jellemzően úgy jelentkeznek a teológiára, hogy van egy belső indíttatásuk és egy többé-kevésbé konkrét elhívásélményük. Akit Isten erre az útra vezet, annak miért van szüksége szakmai önismereti munkára, mint amilyenre a Gyökössy Intézet hivatásgondozó programjai hívnak?

A lelkipásztori hivatásnak több dimenziója van. Az elhívás, a Szentlélek vezetése, hogy Isten fölkészít a szolgálatra, ehhez ad képességeket, talentumokat – ez mind része. De az egyén felelőssége, hogy ezeket hogyan használja, elmélyül-e bennük, továbbképzi-e magát. Ez utóbbi dimenziót nevezhetjük szakmának. Minden szakma elsajátításának megvan a maga emberi útja. Elvégzek egy képzést, megtanulom az elméletet, majd azt igyekszem átültetni a gyakorlatba. Hamar kiderül, hogy az elmélet és a gyakorlat nem mindig fedi egymást. Törékeny, gyarló, elkopó, motivációt is veszíteni képes emberként ez frusztrációt okozhat bennünk. Aki nem szeretne megrekedni, kiégni, az keres egy közösséget vagy szakembert, akivel megbeszélheti ezeket a problémákat.

Nem minden lelkipásztor ismeri a hivatásgondozó beszélgetések módszertanát, de a szupervízió kifejezéstől többen idegenkednek. Mit értsenek alatta, és mit ne?

Ez csupán egy szakmai eszköz, amely segítségével a lelkipásztorokat, a hivatásuk megélését és a szolgálatukat segítjük. Mint az orvosnak a sztetoszkóp vagy a fotósnak a fényképezőgép. Felkínáljuk szupervíziós szakmai eszköztárunkat a hozzánk fordulóknak, hogy szakmai önismeretükben fejlődve minél inkább személyre szabottan, szentlelkesebben, örömtelibben, szabadabban tudják végezni a lelkészi hivatásukat. A lelkipásztorok a saját gyakorlatukból hoznak konkrét eseteket és problémákat. Mi pedig segítünk kívülről ránézni a szakmai énjükre, működésükre és arra, hogyan élik meg a lelkipásztori szolgálatot, beleértve a spiritualitást, az igeszolgálatokra való készülését, a vezetői szerepeket, emberi-kollegiális kapcsolatokat és konfliktusokat, az időmenedzsmentet, a pénzügyek kezelését, a lelkigondozást, az intézményi struktúra működtetését, a belső motivációkat vagy épp az elfáradást. A Gyökössy Intézetben folyó hivatásgondozást az különbözteti meg más segítő szakmák szupervíziójától, hogy természetes számunkra az istenkapcsolat, tudatosan építünk is rá.

Egy-egy konfliktusos helyzet megoldásának keresése mellett abban is előbbre lendíthetnek ezek a találkozások, hogy kinek-kinek mit jelent lelkésznek lenni?

A kettő összefügg, hiszen hivatása gyakorlása közben az ember minden helyzetben igyekszik lelkészként jelen lenni. De mit jelent ez pontosan? Mi az, amit a Szentírás és az egyház vár tőle, illetve mi a saját belső elvárása, és az milyen forrásból ered? Lehetséges, hogy abban, ahogy például egy lelkész magára tekint, benne van egy olyan apának a hangja, akitől soha nem kapott elismerést, akinek sosem tudott megfelelni, bármennyire is igyekezett? Lehet, hogy tudat alatt ugyanez a belső hang motiválja a hivatása gyakorlásában? Ha emiatt állandóan hajtja magát, soha nem tud megpihenni, soha nem tudja értékelni saját szolgálatát, előbb-utóbb ki fog fáradni. De ha felismeri ezt a dinamikát, akkor már tud vele mit kezdeni, helyre tudja magában tenni, és tud változtatni.

Az Istentől kapott hivatást úgy képzeli az ember, mint egy tökéletesen testhez simuló ruhát. Ezek szerint azonban inkább hasonlít egy palástra, amit pályája elején megkap a lelkész, és évtizedek alatt belenő?

Igen, de azzal árnyalnám ezt a képet, hogy egyfelől belenövünk a palástunkba, másfelől igazodik is a testalkatunkhoz. Miközben próbálunk megfelelni a külső elvárásoknak, arra is figyelnünk kell, hogy lelkészként mindezt a saját helyzetünkben hogyan éljük meg, és a hivatást személyre szabjuk. Fontosak a példaképek, de nem másolhatjuk őket szolgai módon, mert nem biztos, hogy ugyanolyan ajándékokkal vagyunk megáldva. Mindenkinek meg kell találnia a saját útját a lelkészi hivatásában. Gyülekezeti lelkész legyen vagy intézményi, lelkigondozó vagy inkább vezető, és mindezt hogyan tudja megélni hitelesen konkrétan ő maga? Ehhez idő kell, reflexió, kudarcok és a kudarcokból való tanulás.

Ha már kudarcok: a lelkészek hogylétét vizsgáló kutatás milyen nehezebb időszakokat azonosított be a lelkészi életpályán?

Az első tipikus hullámvölgy viszonylag korán, jellemzően 3–5 év szolgálat után elérkezik. Azzal függ össze, hogy a fiatal és lelkes szolgálóknak gyülekezetbe kerülve hirtelen nagyon sok új szerepet kell elsajátítaniuk. Vezető pozícióba kerülnek, bele kell tanulniuk a pénzügyek kezelésébe, az adminisztrációba, a lelkipásztorkodás mellett hitoktatásba is belekóstolnak, valamint jellemzően ekkortájt házasodnak és válnak szülővé. Mindez egyszerre nagyon-nagyon fárasztó. Hogy legyen idejük még önmagukra is? A második gyakori hullámvölgybe 15–20 év szolgálat után érkezik az ember: amikor már „mindent látott” az egyházból, ismeri a szervezet hibáit, az emberi gyarlóságokat. Ehhez jönnek még az egzisztenciális kérdések: miből taníttassa a gyermekeit? Hol fog lakni a nyugdíjas éveiben? Ez általában a házasságokban is egy nehezebb időszak. Óhatatlanul megkérdőjeleződik ilyenkor a hivatás. „Akarom én ugyanezt csinálni még ugyanennyi ideig? Hogyan tudnék megújulni?” Illetve a nyugdíjhoz közel is jellemző egy hullámvölgy, amikor visszatekint az ember az elmúlt 40–45 évre, és értékel: mi haszna volt Isten országának, az egyháznak és az egyes embereknek az ő szolgálatából? Mit fog csinálni a nyugdíjas éveiben? Hogy fogja feldolgozni, hogy már nem ő a közösség vezetője?

Tudatos növekedés a szakmai önismeretben

Tóth-Gados Eszter 2023-ban végzett a budapesti teológián, és évfolyamtársainak többségéhez hasonlóan még abban az évben csatlakozott a frissdiplomás lelkészek első hivatásgondozó csoportjához. „Hat év tanulás után kikerülni az egyetemről, elkezdeni lelkipásztorként szolgálni igazi mélyvíz. Szükségünk volt kapaszkodóra” – magyarázza döntését. Bár a hallgatók többsége már az egyetem első évétől kezdve végez különféle szolgálatokat, felszentelt lelkipásztorként jelen lenni egy közösségben újfajta, „megrendítő” felelősség, amivel meg kell birkózni – emlékeztet Eszter, aki idén szeptembertől az Érd-parkvárosi gyülekezetben szolgál.

A tíz alkalmon és közel két éven át tartó szakmai önismereti folyamatban az évfolyamukért felelős tanáruk vezette őket, így fokozatos volt a leválás a biztonságot adó egyetemi közegről, s a szolgálat során felmerülő dilemmákat is volt kivel megbeszélni. „Nagy ereje van annak, ha a csoport minden tagja hozzád kapcsolódik, érted gondolkodik. Megérzed, hogy nem vagy egyedül, és ez gyógyulást hozhat.” Eszter minden alkalomról magával tudott vinni egy-egy impulzust, gondolatot, felismerést, akkor is, ha épp más nehézségével foglalkoztak. Az ő egyik kérdése, amit bevitt a szupervíziós folyamatba, a hittanoktatással volt kapcsolatos: „Nemcsak szakmáztunk, hanem arról is beszélgettünk, nekem mit jelent a tanárság az elhívásom kapcsán is. Nem oldódtak meg egy csapásra a kihívások, de elkezdtem arra reflektálni, miből erednek a motivációim, hogyan tudnám ezt a feladatot jobban összhangba hozni magammal.”

A fiatal lelkész azt mondja, nem könnyű elhívással élni. Olyan, mint a szerelem: megtörténik, nem lehet csak úgy félretenni. De ha épp nagynak, nehéznek érződik a lelkészi palást, nem mindig akar az ember belenőni, jobb szeretné, ha rászabnák. „A szupervíziós csoport az a hely, ahol őszintén beszélhetünk az ilyen dilemmákról vagy épp a hivatásunk jövőjéről is, és nem kell attól félnünk, hogy mit fognak rólunk gondolni. Nagyon sokat lehet belőle épülni” – összegzi tapasztalatait.

Az óhatatlanul érkező nehézségek nem kérdőjelezik meg az ember hivatástudatát?

Bennünk, de akár másokban is megfogalmazódhat a kérdés, hogy talán azért küzdünk ilyen sok nehézséggel, mert nem vagyunk a helyünkön. De nagyon gyakran a nehézségek csak azt jelzik, hogy az életünk egyik-másik területével foglalkoznunk kell. Azt is el tudom képzelni, hogy sokan úgy érzik, Isten elhívott embereként nem lehetnek problémáik. Nemcsak kifelé nem mutatják, maguknak sem merik bevallani. Ez a tévesen értelmezett hivatástudat csapdája. Vegyük észre, hogy a bibliai hősök is ki tudnak égni, lehetnek depressziósak. Gondoljunk csak Illésre vagy Jónásra. Időnként még a legjobbak is elfáradnak. Az a gond, ha ezt nem kezeljük.

Ahhoz, hogy fejlődni tudjunk, elengedhetetlenek a visszajelzések. Hogy van jelen ennek a kultúrája a lelkészek életében?

Általánosan elmondható, hogy ha a lelkipásztor kap is a szolgálata során visszajelzést, nagyobb arányban kritikát, mint elismerést. Ám a visszajelzés hiánya még fájdalmasabb, mert a látszólagos közöny azt az érzést keltheti, hogy tulajdonképpen nem is számít, elvégzi-e a feladatát. Egyházunk szervezeti kultúrájába nem épült be még eléggé, hogy a vezetők rendszeresen leüljenek a beosztottakkal, és olyan beszélgetéseket folytassak velük, ami segíti őket a hivatásuk gyakorlásában. Ugyanakkor a lelkipásztoroknak is meg kell tanulniuk, hogyan kell a megbecsülésüket kifejezni a rájuk bízottak felé.

Ebben a szakmában sokszor nincs kézzelfogható eredménye a munkának. Miben mérje a sikert a lelkipásztor?

Mindenkinek magának kell megkeresnie, megfogalmaznia, hogy szerinte mi értékes a munkájában. Persze nem mindegy, hogy hogyan definiálom a sikert. Abban mérhető-e vajon a siker, hogy halad-e a karrierem, és egyszerű falusi lelkészből esperessé válok, majd püspöki főjegyzővé, vagy épp olyan gyülekezetbe kerülök, ahol több intézményt irányítok? Vagy már önmagában azt eredménynek könyvelem el, hogy napról napra kitartok hűségesen abban, amit Isten vár tőlem, lelkiismeretesen végzem a szolgálatot, ha pedig elbukok, fölállok, segítséget kérek, és megújulva végzem azt, ami rám van bízva? Utóbbiban az a felszabadító, hogy nem görcsölök rá az eredményre. Egyébként sem azoktól az emberektől kell várni a visszajelzést, akik nem látnak rá a munkámra. Ha például én kórházlelkészként három hónapon át beszélgetek egy rákos beteggel, és ő mondja, hogy rendkívül hálás a jelenlétemért, az nekem többet ér az egyházi vezető vagy a kórházigazgató dicséreténél.

Lelkipásztorként és mentálhigiénés szakemberként mit tanácsolna a nehézségekkel küzdő kollégáinak?

A krízisek mindannyiunk életében másképp jelentkeznek. Óhatatlanul mindenki elfárad, kérdései lesznek, túlterhelődik. Az a lényeg, hogy ne maradjon ezekkel egyedül, és ne pótcselekvésekkel, függőségekbe menekülve próbálja enyhíteni a feszültséget, tetézve ezzel a bajt. Ha valaki érzi, hogy kezd belecsúszni egy negatív spirálba – már csak rutinból végzi a szolgálatokat, nincs kedve meghallgatni az embereket, konzervprédikációkat vesz elő, vagy megíratja a mesterséges intelligenciával, nem megy emberek közé, kedvetlen, sőt cinikus –, akkor kezdjen el magával foglalkozni, merjen segítséget kérni, forduljon szakemberhez.

Hivatásgondozó programok a Gyökössy Intézetben

Munkatársainkkal, beosztottjainkkal, feletteseinkkel való kapcsolatunk és általában a munkánkhoz, hivatásunkhoz való hozzáállásunk kihat a hangulatunkra, lelki és akár fizikai egészségünkre is. A Gyökössy Intézet szakemberei egyéni vagy csoportos szupervízióval, esetmegbeszélő csoporttal, teamszupervízióval, gyülekezeti és egyházi intézményi mediációval tudnak segíteni. Részletek: https://gyokossyintezet.hu/hivatasgondozas/