T. Kabai Virág: „Azért futok, hogy utolérhessen a lelkem”

Feke György, 2026. 03. 19.

Napközben kerékpározik, hogy odaérjen szerteágazó feladatai helyszíneire, este pedig fut, hogy testestül-lelkestül megérkezzen az Isten jelenlétébe. A kecskeméti diakónus, lelkigondozó a tavalyi nagyböjti időszakban kezdett tudatosabban mozogni, és azóta is kitart elhatározásában. T. Kabai Virág története a napi tíz kilométer áldásairól, kísértéseiről és felelősségéről. 

„Először is közlekedési eszköz, másodsorban mozgás, harmadrészt önfeledtség is: azt veszem észre magamon, hogy zsoltárokat vagy dicséreteket éneklek közben” – mondja a biciklizésről Virág, aki másfél évtizede él, szolgál és bringázik a hírös városban.  

Szeretetszolgálat két keréken

Diakónusként és hittanoktatóként végzett Nagykőrösön, majd az első évfolyam tagjaként szerzett lelkigondozói képesítést a SOTE-n. 2020-ig gyülekezeti diakónusként szolgált és cigánymisszióval is foglalkozott a Kecskeméti Református Egyházközségben, azóta pedig diakóniai igazgatóként a szárnyai alá tartoznak a gyülekezet nyugdíjasházai, az idősek ellátására indított szolgálata, baba-mama klubja és tanodája is, de emellett gyászfeldolgozó csoportot is vezet, illetve a Gyökössy Intézet lelkigondozója. 

„Az Úristen akaratából a lelkigondozás és a szeretetszolgálat ötvözetében élek. Az ötvözetről pedig tudjuk, hogy erősebb, mint a két alkotóeleme” – mondja kettős hivatásáról.

Hol a helye ebben a bringázásnak? „Ebben a városban a bicikli bevett közlekedési eszköz. Keszthelyen nőttem fel, ott azért hegyes-völgyes a táj, de amikor itt elmentem venni egyet, azt mondták, ez egy lapos környék, nem kell ide váltó. Tényleg nagyon praktikus két keréken közlekedni, főleg a belvárosban, másodsorban egészséges az embernek és a környezetének is.” A mozgás és a lelkéből kiszakadó ima és ének pedig spontán módon kapcsolódott össze: „Amíg nincs nagyon lefagyva az út, nemcsak én kerékpározok, de a városi gondozónőink is így látogatják az időseket. Szoktam is értük imádkozni közben.” 

Az egész családja életét végigkísérik a kétkerekű járművek, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy gyermekei a bicikliülésben nőttek fel. Azután bejött az életébe egy új mozgásforma, aminek hatására újra leginkább közlekedési eszközként tekint a kerékpárra.

Feladatokról lemondva böjtölni

Negyvenhét évesen ugyanis elkezdett tudatosan sportolni. Azt érezte, hogy akármennyire is próbál figyelni a lelki egészségére, ha a testével nem foglalkozik, nem lesz egységben az élete. Nagyon sokáig készült rá, végül tavaly év elején érett meg benne, hogy futni szeretne. Négygyermekes anyaként hozzászokott, hogy tele van a naptára, de ahogy megnőttek, úgy döntött, hogy a felszabaduló idejében nem újabb feladatokat vállal, hanem önmagát és az istenkapcsolatát építő dologra fordítja.  

„Vettem egy leárazott futócipőt és egy március eleji napon elkezdtem egy kezdő futóprogramot. Háromszor egy perc futás és egy perc gyaloglás volt az első napi feladat, a végére úgy éreztem, majd’ belehalok.” Viszont az volt a nagyböjti fogadalma, hogy tesz magáért valamit, azért nem adta fel. 

„Azoknak, akik hivatásszerűen másokon segítenek, nem magától értetődő, hogy magunkért is tegyenek, hogy magukkal is próbáljanak meg úgy bánni, mint a rájuk bízottakkal – indokolja az elsőre furcsának tűnő lemondást. – A szolgálatban hosszútávfutók vagyunk, szeretnénk a futásunkat elvégezni, és nem elég, hogy rövidtávon rekordokat döntünk, ha idő előtt elfogy az erőnk.” 

Ez az elhatározás segítette abban, hogy hidegben, sötétben, hóban, fáradtan is kitartson. És mi mozdította el a holtpontról? „Egyszer csak azt vettem észre, hogy saját magammal is találkozom ezekben az erőfeszítésekben. Istennel tudok tölteni egy órát, és erre nagyon vágyik a lelkem.”

Futócipőben az Úristen jelenlétében

Útja általában a város határában lévő tanyavilágba vezet. Podcastot csak ritkán, figyelemelterelésként hallgat egy-egy nehezebb szakaszon, olyan egyházi vagy klasszikus zenét viszont gyakran, ami segíti a megérkezést. 

„Ha arra gondolok, hogy mennyi van még hátra, akkor elgyengülök. De ha a jelenben tudok maradni, és arra figyelni, hogy én most hogy vagyok, most mi van körülöttem – ott egy kismadár!, ez a kutya már ismerős, vajon megvannak-e még az őzek, akikkel a múltkor együtt futottam? –, akkor jól vagyok. És rájöttem, hogy az Istennel való kapcsolatunk is az »itt és most«-ban történik. Most tudunk hozzá kapcsolódni, itt tudunk jelen lenni számára.”

Mint mondja, a futás nagyon hasonlít arra, mint amikor az ember imádkozik, keresi az utat az Úristenhez, de nem találja, mert szétszóródott a figyelme, nem tudja letenni a gondolatait. 

„Az első egy-két kilométer alatt az szinte még csak bemelegítek. A táv feléhez érve át kell lépnem a saját határaimat, ott minden gond, nehéz érzés megtalál. Azután viszont hiába fárad a testem, amikor utolér a lelkem, akkor megérkezem az Úristen jelenlétébe.” 

El szokott futni egy olajfa mellett. Azt mondja, szép szimbóluma ez az erőfeszítéseinek. Olyankor mindig Pál apostol gondolatai jutnak eszébe: „futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam…” (2Tim 4,7).

Nem mindegy a motiváció

Épp ezért Virág számára a futás nem verseny, és törekszik arra, hogy ne is a saját egójáról szóljon. Bár hónapról hónapra fokozatosan egyre jobb lett az állóképessége, a napi távot csak megfontoltan, a határaira figyelve, nem hiányérzetből, hanem az elért teljesítményért hálát adva növelte. „Önmérsékletre és alázatra is megtanít a mozgás. Lehet, hogy le tudnék futni még többet, de nem akarok, merthogy szeretnék két nap múlva is jönni.” 

Tudatosságra van szükség, hogy az önmagára szánt időt kiszakítsa az ember a hétköznapjaiból. Hetente átlagosan háromszor fut, kétszer tornázik, a maradék két napon időt hagy a testének a regenerálódásra. Rugalmasan, az otthoni teendőihez és a munkahelyi feladataihoz mérten szokta megtervezni a hetét. Mint mondja, manapság sok embernek – az egyházban is – nehézség az önmegtartóztatás: nem tudjuk, mikor elég a siker, az élvezet – vagy épp a munka. „Ha szép idő van, könnyebb letenni azt a feladatokat, amiknek egyébként sosem lenne vége.” 

Mostanra már tíz kilométert is lefutott egy óra alatt, közben pedig húsz kilóval könnyebb lett. Életmódváltásának mégsem a teljesítmény a fő motivációja, hanem sokkal inkább az istenkapcsolata: „A testem, mint a Szentlélek temploma, rendben van-e? Tudok-e a testemben, lelkemben Krisztus-arcúvá válni? Megérezni és tiszteletben tartani a határaimat, megengedni a rosszat és örülni a jónak?”

Inspiráció és közbenjárás

A környezetében többeket is inspirált arra, hogy elkezdjenek mozogni. Van, aki fut, más tornázik vagy épp táncol. „Nyáron egy társaságban beszéltem a futós kalandjaimról. Néhány hónap múlva pedig egy háromgyerekes anyuka, aki hallotta ezt, odajött hozzám és megköszönte. Kiderült, hogy azóta ő is fut, és úgy érzi, visszakapta a testét, megerősödött a nőiességében. Ezt nagy ajándékként, ugyanakkor felelősségként is élem meg, ezért igyekszem beszélni arról, mit jelent a mozgás az életemben.”

Bár egyedül szeret sportolni, képzeletbeli hátizsákjában magával viszi azokat is, akik hozzá fordulnak, és Isten jelenlétébe viszi a nehézségeiket. Lelkigondozóként azt látja, hogy sokan a múltban ragadtak vagy épp a jövőtől félnek, és ezért nem tudják megélni a mindennapok áldásait. Mint mondja, ezt tanulni kell, például hálanapló vezetésével, vagy akár a futással: 

„Ha megkérdezik tőlem, »hogy lehet lefutni tíz kilométert?«, azt szoktam válaszolni: »lépésenként«. És hogy lehet leélni az életünket? Naponként.”

Képek forrása: pixabay.com